Akik fordulnak

Négy gong. Óra indul. Nagy lendülettel vetem bele magam a szédítő forgásba. Ja, nem. Mintha meg se moccannék. De nehéz is nem mozdulni! Hol a határ a mozgás és a mozdulatlanság között? Kétségebe esetten keresem magam az időben. Hol tartok? Mennyi egy másodperc? Hallom a szívverésem. Vajon ez segít eligazodnom. Ha sétálok, futok, ki tudom számítani, mikor hova érek. Egy szinte nem-mozgásban elveszek. De élvezem. Lebegek. Korán érek Délre. Kicsit várni kell a gongra. Kb. egy perc várakozás - nagyon hosszúnak tűnik. Lebegek tovább. Nyugatra pontosan érkezem, óriási érzés. Észak felé megint kicsit sietek,, de Keletre szinte időben érek vissza, talán kicsit késve.
Bent nyugalom és csönd - kint rengeteg madárcsicsergés, harsog az erdő. - Messziről autók zaja. Repülő nincs.
Alig mozdulok, szinte állok. - A messzi távolba fúródó tekintetem a végtelenben szédítő sebességgel tányért hasít a mindenségbe.
Meditáció. Más állapot. Szédület. Talán mindegy, hogy az ember milyen gyorsan forog.
Majd' ötszázan nézünk egyszerre ugyanabba az irányba. Ugyanabba? Nézőpont kérdése.
Majd ' ötszáz test- és lélektengely találkozik a Föld egyetlen középpontjában, és válik eggyé, s ugyanakkor fut ki az univerzum ötszáz irányába egymástól egyre messzebb, egyre távolodva egymástól, a találkozás reményét egyre inkább maga mögött hagyva.
Elképzelem, ahogy több és több és egyre több tengely rohan át rajtam. A végtelen mennyiségű tengely egy hatalmas gömbbé egyesül, aminek a középpontja én vagyok, felülete (ha van) a végtelenben. Ötszáz ilyen gömb alakult, forog most egyidejűleg. A végtelenhez képest az ötszáz középpont közötti távolság semmiség. Nulla. Mind az ötszázan egy központban vagyunk.
Áfonya, a kutyánk egyszer odaszalad hozzám, óvatosan megszagolja a bokámat, majd megfordul és elmegy. Érti.
Jó volt.