Az alábbi térképen megtalálod, hogy ki, hol tervezi a HumanTurn / egy – óra – fordulatot.
Regisztrált fordulóink száma:
546
Visszajelzés:
(english below)
Milyen rövid is egy óra. Mégis milyen ritkán adok magamnak ennyi időt: csak úgy lenni. Ajándék volt ez a „forduló idő” magamtól magamnak, tőlem nektek, tőletek nekem és egymástól egymásnak.
Eleinte a sok külső és belső zaj egyre hangosabb, és egyre bosszantóbb lett, míg egyszer csak elfogadtam, hogy soha sincs csend. Eszembe jutott egy korábbi forgásom tanítása:
A zaj a csend része.
És innentől kezdve már eltűnt minden elvárás és minden zavaró gondolat és megérkezett: a Szemlélődés.
És tényleg csend lett. A telefonomból olykor felcsendülő gongatás is csend volt.
Körbe fordultam, mégse ugyan oda érkeztem, mint ahonnan elindultam.
A legfontosabb mozdulat a körből való kilépés volt.
Visszanéztem a körre és láttam és megértettem.
Köszönöm nektek.
How short an hour of time actually is. And yet, how rarely I grant myself with this amount of time: simply being. The „turning time” was a gift from myself to myself, from me to you, and from you to me, and a gift from all of us to each other.
At first, there was much noise both on the outside and the inside, which became louder and more and more annoying, until the very moment I realized that there is never complete silence. I remembered the lesson that came to me during a former spin I did in the past:
Noise is part of silence.
From that moment on, all my expectations were gone, all the disturbing thoughts disappeared and what came was: the Contemplation.
And everything got quiet, indeed. Even the sound of the gong on my phone became part of the silence.
I spun around. And yet, I did not arrive to the same place that I had started from.
Thank You!
Milyen rövid is egy óra. Mégis milyen ritkán adok magamnak ennyi időt: csak úgy lenni. Ajándék volt ez a „forduló idő” magamtól magamnak, tőlem nektek, tőletek nekem és egymástól egymásnak.
Eleinte a sok külső és belső zaj egyre hangosabb, és egyre bosszantóbb lett, míg egyszer csak elfogadtam, hogy soha sincs csend. Eszembe jutott egy korábbi forgásom tanítása:
A zaj a csend része.
És innentől kezdve már eltűnt minden elvárás és minden zavaró gondolat és megérkezett: a Szemlélődés.
És tényleg csend lett. A telefonomból olykor felcsendülő gongatás is csend volt.
Körbe fordultam, mégse ugyan oda érkeztem, mint ahonnan elindultam.
A legfontosabb mozdulat a körből való kilépés volt.
Visszanéztem a körre és láttam és megértettem.
Köszönöm nektek.
How short an hour of time actually is. And yet, how rarely I grant myself with this amount of time: simply being. The „turning time” was a gift from myself to myself, from me to you, and from you to me, and a gift from all of us to each other.
At first, there was much noise both on the outside and the inside, which became louder and more and more annoying, until the very moment I realized that there is never complete silence. I remembered the lesson that came to me during a former spin I did in the past:
Noise is part of silence.
From that moment on, all my expectations were gone, all the disturbing thoughts disappeared and what came was: the Contemplation.
And everything got quiet, indeed. Even the sound of the gong on my phone became part of the silence.
I spun around. And yet, I did not arrive to the same place that I had started from.
Thank You!
Visszajelzés:
Megfordultam. Egyszer-re. 527-szer.
Amikor kisütött a Nap, sírtam.
Nem én mozdultam. A középpontom mozdított. Fordultunk.
Ahogy a szél borzolja a víz felszínét, mely ragyog a Nap sugaraitól,
így szeretnék élni. Körkörösen.
A tavasz
A nyár
Az ősz
A tél
mindig lesz
és mindig gyönyörű lesz
mind-(k)örökké való(s)
és szabad
Átlélegezni a Földanya fájdalmát..
neki is fáj
de, másképp, mint nekünk,
embereknek
Engedi, hogy történjen minden
a fájdalom is
egy pillanatra sem szenved
néha sír, néha dühöng, sokszor nevet
vagy csak gyengéden mosolyog
nem ismeri a félelmet
csak az emberekét
V A N
Szelíden beszél hozzám.
Tegnap meghallottam a hangját.
Szeretnék többször figyelemmel és szeretettel
f o r d u l n i
felé, vele, érte…
Olyan lenni, mint Ő.
Az lenni, aki vagyok.
Én is a Föld vagyok.
Talán ez a szeretet.
Az egyéválás öröme.
Talán ez az Üdv.
A Kegy-elem.
Amikor kisütött a Nap, sírtam.
Nem én mozdultam. A középpontom mozdított. Fordultunk.
Ahogy a szél borzolja a víz felszínét, mely ragyog a Nap sugaraitól,
így szeretnék élni. Körkörösen.
A tavasz
A nyár
Az ősz
A tél
mindig lesz
és mindig gyönyörű lesz
mind-(k)örökké való(s)
és szabad
Átlélegezni a Földanya fájdalmát..
neki is fáj
de, másképp, mint nekünk,
embereknek
Engedi, hogy történjen minden
a fájdalom is
egy pillanatra sem szenved
néha sír, néha dühöng, sokszor nevet
vagy csak gyengéden mosolyog
nem ismeri a félelmet
csak az emberekét
V A N
Szelíden beszél hozzám.
Tegnap meghallottam a hangját.
Szeretnék többször figyelemmel és szeretettel
f o r d u l n i
felé, vele, érte…
Olyan lenni, mint Ő.
Az lenni, aki vagyok.
Én is a Föld vagyok.
Talán ez a szeretet.
Az egyéválás öröme.
Talán ez az Üdv.
A Kegy-elem.
Visszajelzés:
A hely: Zebegény, egy tisztás a hegyen a Nagymarosról érkező turistaút végén, a Nagymarosra induló turistaút elején. Látszik a Duna és a kanyar. A tisztáson egy szép idős tölgy áll.
A kör: kavicsok, tobozok, virágok. Egy órán keresztül rakosgattam, rendezgettem. Fészket raktam. Ez volt az első elmélyülés.
A jegyzet, ami utána született: Mindig van valami velem szemben. Sugárban. Megfigyelni. Találkozni. Nem sokáig látom. Egy-két perc, aztán tovább halad a tekintet. Minőségi figyelmet adni arra a kis időre. Nincs is idő, csak változás. Minden fa nagyobb, mint én. A fűszálat is észreveszem. Fűszál, kavics, virág, bokor, fa, ház, Duna, fa, templom, fa, rét, hegy. Ott, a túlparton is van egy fa, ami szemben áll velem. És a többiek. Mindig, bármikor lehet valaki, aki a tekintetem irányában áll. És akkor is ott van, ha nem látom.
Kirándulók érkeznek a hátam mögött. Megörülnek a látványnak és hirtelen elcsendesednek. Zavarba jövök, nem látom őket. Kipirulok, dobog a szívem, de benne maradok a forgásban.
Mindig ennyit ficergek?
BELE-nyugodni a körbe.
A többiek is fordulnak. Mosolygok rátok.
Fák, bokrok, erdő, víz – veled vagyok most. Veled időzöm. Kisüt a nap.
Hűvös lehellet az erdőből. Aztán szél. Másmilyen hűvös. Megmozdítja a fákat. Engem is megmozdít.
A tölgyfa. Vele állok. Felemelem a karjaim. Én is az ég felé nyújtózom és a Földben gyökerezem.
A hangyák birtokba veszik a kört. A kis fehér virág nektárjára jönnek.
A körben fordul velem egy kis zöld hernyó.
Utána az állomáson: megszólít egy kedves társaság. Hárman vannak. Kérdik, hogy ugye én meditáltam a hegyen? Mondják, hogy ők zarándokok, ezért rögtön értették, nem akartak zavarni, de lefotóztak. És hogy fényképezkedjünk az állomáson. A zarándokok a „meditálóval”. Innen a meglepetés távoli kép 🙂 Köszönöm!
A kör: kavicsok, tobozok, virágok. Egy órán keresztül rakosgattam, rendezgettem. Fészket raktam. Ez volt az első elmélyülés.
A jegyzet, ami utána született: Mindig van valami velem szemben. Sugárban. Megfigyelni. Találkozni. Nem sokáig látom. Egy-két perc, aztán tovább halad a tekintet. Minőségi figyelmet adni arra a kis időre. Nincs is idő, csak változás. Minden fa nagyobb, mint én. A fűszálat is észreveszem. Fűszál, kavics, virág, bokor, fa, ház, Duna, fa, templom, fa, rét, hegy. Ott, a túlparton is van egy fa, ami szemben áll velem. És a többiek. Mindig, bármikor lehet valaki, aki a tekintetem irányában áll. És akkor is ott van, ha nem látom.
Kirándulók érkeznek a hátam mögött. Megörülnek a látványnak és hirtelen elcsendesednek. Zavarba jövök, nem látom őket. Kipirulok, dobog a szívem, de benne maradok a forgásban.
Mindig ennyit ficergek?
BELE-nyugodni a körbe.
A többiek is fordulnak. Mosolygok rátok.
Fák, bokrok, erdő, víz – veled vagyok most. Veled időzöm. Kisüt a nap.
Hűvös lehellet az erdőből. Aztán szél. Másmilyen hűvös. Megmozdítja a fákat. Engem is megmozdít.
A tölgyfa. Vele állok. Felemelem a karjaim. Én is az ég felé nyújtózom és a Földben gyökerezem.
A hangyák birtokba veszik a kört. A kis fehér virág nektárjára jönnek.
A körben fordul velem egy kis zöld hernyó.
Utána az állomáson: megszólít egy kedves társaság. Hárman vannak. Kérdik, hogy ugye én meditáltam a hegyen? Mondják, hogy ők zarándokok, ezért rögtön értették, nem akartak zavarni, de lefotóztak. És hogy fényképezkedjünk az állomáson. A zarándokok a „meditálóval”. Innen a meglepetés távoli kép 🙂 Köszönöm!
Visszajelzés:
Odalenn begyújtották a kályhát.
Bizseregnek az ereim és világítanak.
A Föld a Nap.
A forróság szelíden áramló folyó.
Forrása a talpam alatt bugyog.
A Föld a Víz.
Kezemben a Föld.
Tágul a tér ijesztő végtelenné.
Eloldódott bennem az idő.
Fa vagyok.
Madarak hangja fúj, rezgeti ágaim.
Leveleim szárnyak.
Bizseregnek az ereim és világítanak.
A Föld a Nap.
A forróság szelíden áramló folyó.
Forrása a talpam alatt bugyog.
A Föld a Víz.
Kezemben a Föld.
Tágul a tér ijesztő végtelenné.
Eloldódott bennem az idő.
Fa vagyok.
Madarak hangja fúj, rezgeti ágaim.
Leveleim szárnyak.
