Évi

Budapest

A hely: Zebegény, egy tisztás a hegyen a Nagymarosról érkező turistaút végén, a Nagymarosra induló turistaút elején. Látszik a Duna és a kanyar. A tisztáson egy szép idős tölgy áll.
A kör: kavicsok, tobozok, virágok. Egy órán keresztül rakosgattam, rendezgettem. Fészket raktam. Ez volt az első elmélyülés.
A jegyzet, ami utána született: Mindig van valami velem szemben. Sugárban. Megfigyelni. Találkozni. Nem sokáig látom. Egy-két perc, aztán tovább halad a tekintet. Minőségi figyelmet adni arra a kis időre. Nincs is idő, csak változás. Minden fa nagyobb, mint én. A fűszálat is észreveszem. Fűszál, kavics, virág, bokor, fa, ház, Duna, fa, templom, fa, rét, hegy. Ott, a túlparton is van egy fa, ami szemben áll velem. És a többiek. Mindig, bármikor lehet valaki, aki a tekintetem irányában áll. És akkor is ott van, ha nem látom.
Kirándulók érkeznek a hátam mögött. Megörülnek a látványnak és hirtelen elcsendesednek. Zavarba jövök, nem látom őket. Kipirulok, dobog a szívem, de benne maradok a forgásban.
Mindig ennyit ficergek?
BELE-nyugodni a körbe.
A többiek is fordulnak. Mosolygok rátok.
Fák, bokrok, erdő, víz – veled vagyok most. Veled időzöm. Kisüt a nap.
Hűvös lehellet az erdőből. Aztán szél. Másmilyen hűvös. Megmozdítja a fákat. Engem is megmozdít.
A tölgyfa. Vele állok. Felemelem a karjaim. Én is az ég felé nyújtózom és a Földben gyökerezem.
A hangyák birtokba veszik a kört. A kis fehér virág nektárjára jönnek.
A körben fordul velem egy kis zöld hernyó.
Utána az állomáson: megszólít egy kedves társaság. Hárman vannak. Kérdik, hogy ugye én meditáltam a hegyen? Mondják, hogy ők zarándokok, ezért rögtön értették, nem akartak zavarni, de lefotóztak. És hogy fényképezkedjünk az állomáson. A zarándokok a „meditálóval”. Innen a meglepetés távoli kép 🙂 Köszönöm!